Helóka! Megoldottuk a felhasználói problémát, úgyhogy mostantól külön fiókból írunk majd (nekem mindenesetre megmarad a betűszín). A baj még mindig az, hogy nem tudunk beilleszteni képeket (tga.). Szükségünk lenne valakire, aki ezt megoldaná. (Bár van már jelölt, de az nem biztos.)
Csakhogy, van még itt más is. Tudjátok, eldöntöttem, hogy szombatonként írom majd a Tudósítások a harctérről rovatot. Akkor szerintem kezdem is.

V2 rakétagyár, 1941. október 16.

Az eső halkan kattogott a repülő ablakán. A katonák között felmérhetetlen és felbecsülhetetlen az izgalom. Felbecsülhetetlen az érzés, hogy ezek a fiatal – vagy nem éppen fiatal – férfiak az életüket adják a hazáért. Elvétve látni köztük nőket is. Az egyik a gyermekeiről beszél, akik nem maradhattak otthon, el kellett őket küldeni vidékre. Képeket mutat. Megszólal a hangszóró: „Ugrásra felkészülni! Ismétlem: Ugrásra felkészülni!” Beteszi a mellénye zsebébe, letörli a könnycseppet az arcáról, és máris egy érzelemmentes robotnak látszik. Egy gépnek, ami bármit megtesz a győzelemért.
            Mindenki készül. Megigazítják az ejtőernyőket. Úgy várták az ajtó nyitódását, mintha csak rutinból tennék. Megnyílik egy rés, az egész térben senki sem beszél, nem is suttog, csak a résen beáramló levegő hangja gátolja a csendet. „Gyerünk, katonák, ne felejtsék, miért vannak itt! Az ugrásig még öt másodperc. Négy, három, kettő, egy! Sok szerencsét!” És azzal kidobnak minket a repülőből.

A zuhanás. A zuhanás elképesztő. Felszabadító. A szabadesés közben a lélegzet is eláll. Meghúzzuk az ejtőernyő zsinórját. Belekap a szél, egyre lassulunk, ahogyan a föld közelébe érünk. Amint a talpunk eléri a gyepet, feszült csendben állunk vagy százan. Mi vagyunk a nyolcadik gyalogos hadosztály. Száz-száz emberre vagyunk osztva. Agyamba villan: „Ne felejtsék, miért vannak itt!” Miért is? Azért, hogy tudósítást írjak arról, hogy ennyi embert lemészárolnak?! És miért pont ÉN?!?! De ezen már késő bánkódni. Itt vagyok, a lehető legtöbbet kell kihoznom magamból, hogy az utókor megismerhesse ezen a bátor katonák történetét.

A feszült csend még mindig nem oldódik. Mire várunk? – kérdem magamtól. Mintha csak hangosan kérdeztem volna, egy ranger megindul az ajtók felé. Két ajtó között hezitál. Benyit a jobboldalin. Egy folyosón találja magát. Vele szemben egy kapcsolódoboz. Int a kezével, hogy menjünk hátrébb. Ő is hátrál. A Springfield ’03- as mesterlövész puskájával belelő egyet a készülékbe, mire az szikrázva felel rá. Ismét int, de most biztat minket, hogy kövessük.

Folyt. köv. jövő héten

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.